Szerető jelenlét

A Lelkigondozó Szolgálat a kórház egyik osztályaként van jelen a Budai Irgalmasrendi Kórházban. Tevékenysége nem esetleges, nem a véletlenen múlik, hogy elbeszélget-e valaki egy-egy beteggel: a lélekkel való törődés itt a gyógyító munka szerves része. A szolgálat vezetőjével, Buza Patrikkal beszélgettünk.

– Milyen előzményekre tekint vissza ez a szervezett és szakszerű törődés a betegek lelki történéseivel?
– A betegek lelkigondozása a keresztény közösség életében mindig jelen volt. A modern kórházak kialakulásával, a nagyfokú szakosodás és a szekularizáció hatásai nyomán, s a kórházak egyre inkább elzárt, elkülönült intézménnyé válásával azonban újra meg kellett fogalmazni a lélek – spiritualitás és psziché – gondozását, fel kellett készülni rá. Egy amerikai lelkész, Anton Boisen döbbent rá, hogy a mai papok és lelkészek nem kapnak bevezetést a kórházi betegek gondozásába; gyakran szoronganak az ismeretlen, a szenvedés partján vezető szolgálattól, el is kerülik ezt a munkát. Ekkor – orvosokkal és teológusokkal összefogva – képzésre vitte a lelkészhallgatókat a kórházba, így azok élményszerűen tanulták meg, hogy a gyógyulást és békét valóban szolgálni tudja az értő és szerető jelenlét, meghallgatás, a reménnyel teli jövőbe tekintés.
– Mióta zajlik lelkigondozás az Irgalmasrendi Kórházban?
– Kozma Imre atyának a kórház 2000. júliusi újjáalakulásától fontos volt ez a szemlélet: kiegészíteni a testi gyógyítást – ez rímel a hospitalitás eszményére, amelyet a rend alapítója, Istenes Szent János vallott. A hospitalitást ma talán befogadó szeretetnek fordíthatjuk, érdemes ugyanakkor felfedeznünk, hogy ez az eszme formálta évszázadokon át az európai orvoslást, s ehhez vezethető vissza ispotály szavunk is!
– Mi ennek a gyakorlati és az eszmei háttere? Mi a célja?
– Lelkigondozó Szolgálatunkban arra vállalkozunk, hogy betegeinket, családtagjaikat és munkatársainkat elkísérjük a kórházi lét napjaiban, amely menetrendszerűen krízisek sorozatán át ível. A lelkigondozás szerető jelenlét, a krisztusi szeretet megélése a másik ember felé azon a ponton, ahol szükséget szenved, tisztelettel és tekintettel nemére, vallására és aktuális állapotára. A lelkigondozásban arra törekszünk, hogy szenvedéssel küzdő embertársunknak embere legyen. Definíciószerűen: segítő kapcsolat a spirituális térben, a személy hármas – transzcendens, önmagával és a teremtett világgal megélt – kapcsolati erőterében.
Kezdetben kíváncsian, de távolságtartással figyelték orvos és szakdolgozó kollégáink a lelkigondozók tevékenységét, majd együtt kerestük, hol a helye a lelkigondozásnak a gyógyítás egészében. Mára a lelkigondozó a team alkotó tagja. Részt vesz a referálón, rendszeresen konzultál a nővérrel és orvossal, számos esetben ők hívják fel az osztályos lelkigondozó figyelmét egy-egy beteg szükségére. A lelkigondozást valójában nem a lelkigondozók maguk, hanem a gyógyító team összefogva nyújtja.
– Ez karitatív tevékenység?
– Egyaránt találkozhatunk a hivatásszerűen dolgozó és az önkéntes elköteleződés számos formáját választó lelkigondozóval mind Magyarországon, mind más országokban. A megalapozott lelkigondozásnak azonban minden esetben feltétele a lelkigondozó felkészültsége és alkalmassága, lelki épsége. Egy lelkigondozónál az alkalmasság, a képzés és a megfelelő felhatalmazás egyaránt fontos. Lényeges személyiségjegyei az empátiakészség, érzékenység, belső munkára való képesség. Képzés és folyamatos önképzés szükséges mások alkalmas szolgálatához és ahhoz, hogy hosszú távon pályán maradjunk, hogy embertársaink terheit felvenni, hordozni, de letenni is tudjuk. Lényeges feltétel mind a kórház vezetőinek, mind az egyházi elöljáróknak a hozzájárulása a lelkigondozói munkához.
– Hányan végzik jelenleg a szolgálatot?
– Az Irgalmasrendi Kórházban jelenleg hét fő végzi a szolgálatot, egyesek rész-, mások teljes állásban. Életállapotunkat tekintve sokszínűek vagyunk, van közöttünk egyedülálló és családos, szerzetes és világi, nő és férfi, idősebb és fiatalabb – jól kiegészítjük egymást.
A világi és egyházi személyek (papok, szerzetesek, lelkészek) által végzett lelkigondozói és a papjaink által adott szentségi szolgálatnak fontos előkészítői lehetnek a felkészült beteglátogató önkéntesek. Önkénteseink a kórházban lévő ember szükségeinek széles spektrumát tudják – megfelelő tréning és folyamatos képzés mellett – felmérni, azokra megfelelő megoldást nyújtani, illetve jelzést adni és a kompetens segítőt bevonni.
– Egy-egy segítőnek mennyi idejét veszi igénybe a szolgálat?
– Ez a konkrét személytől és az általa felvett működési keretektől nagyban függ. Fontos azonban számolnunk azzal, hogy a szolgálat teljes embert kíván. Minden találkozásra készülnünk kell, hogy személyesek lehessünk. Gyökössy Endre (1913–1997; lelkész, pszichológus, egyházi író. Szerk.) ezt nevezte be- és kimosakodásnak. A látogatásokat a lelkigondozó nem csak a maga erejéből végzi. A készülés, ima, önismeret és önképzés – más lelkigondozókkal folytatott konzultációk, szupervízió – is alapvető része a szolgálatunknak, amely a beteg mellett töltött percekben éri el csúcspontját és értelmét.
– Nyilvántartják, hogy hány beteggel beszélgettek?
– A számok keveset mondanak a személyes találkozásokról. Látogatásainkat tizenhárom éve regisztrálva azonban elmondhatjuk, hogy évente több mint hatezer lelkigondozói beszélgetést folytatunk. Minden találkozás más és más, és naponta megtapasztaljuk, hogy van igény a jelenlétünkre. A betegeinket többször is meglátogatjuk, ha igénylik, de egyetlen mély találkozás is elgondolkodtathat, elindíthat az úton, békességet adhat. Van, amikor a lelkigondozói kapcsolat igazi kíséréssé válik, ami biztonságot és perspektívát ad: együtt haladnak a szenvedésben és az útkeresésben, a krízisből kivezető utat legtöbbünk embertársak megerősítő közösségében találja meg. Kórházunk osztályos lelkigondozói a bent töltött napok, hetek során át rendelkezésre állnak.
– Mit tapasztaltak: inkább a súlyos állapotúak igénylik ezt a szolgálatot?
– Aki megbetegszik, megérinti a szenvedés vagy a halál közelsége, szükségszerűen válságot él meg: ahogy addig a világot látta, már nem teljes. Új nézőpontot, új megküzdést, életcélja új megfogalmazását kell megtalálnia. A válság – gyötrelmességével együtt – a lehetőség pillanata is. Ez érvényes ránk is, mindannyiunkra, akik mások gyógyulásáért dolgozva megérintődünk a fájdalomtól, a tehetetlenségeinktől, a gyásztól.
– Hívő módon közelítik a kérdéseket vagy világnézet-semlegesen?
– A szolgált embertárs felekezetét és világnézetét tiszteletben tartva, tehát nem „semlegesen” fordulunk betegeinkhez, és törekszünk őt megérteni és elfogadni. A lelkigondozó ugyanakkor a beszélgetésben hordozza és mélyen megéli hitét, istenkapcsolatát – egyedül így hiteles –, ami reménysége forrása. Így keresheti a rábízott ember nézőpontját, perspektíváját vele együtt, tisztelettel és bizalommal; ottmaradva mellette, amíg az rálel az Élet lépéseire – még a halál közelségében is.
– Találkoztak-e elutasítással?
– A lelkigondozás két ember szabad találkozásában valósulhat meg. Ebben a bensőséges együttgondolkodásban, együttes rezdülésben, az alkalmanként feltörő imában semmilyen erőltetésnek, rábeszélésnek nincs helye, nem is működne. Magunk lépünk kezdeményezőként a beteg ágyához és meghívást adunk át a beszélgetésre. Fontos észrevennünk, hogy szolgált embertársunk nyitott-e most a találkozásra. Egyszer-egyszer előfordul, hogy valaki kategorikusan bezárkózik, ezt tisztelnünk kell. Van, hogy második-harmadik látogatásunkkor éppen az gondolkodtatja el betegünket, hogy ő fontos nekünk, és ezért térünk vissza, amíg meg nem találjuk a számára alkalmas pillanatot. Gyakran csak utólag, vagy szinte alig megtapasztalható módon ismerjük fel, hogy a találkozás gyümölcsöt hozott. Nemegyszer a meglelt békesség a csendes visszaigazolás.
– Milyen problémákat, félelmeket, élményeket osztanak meg a betegek?
– A személyes kérdések, az, hogy kit mi foglalkoztat betegségének, szenvedésének idején, amikor mellette és benne is élet és halál drámája zajlik, nagyon egyéniek lehetnek. Kinek mi kérdés, mi válik kétségessé és miben erősödik meg, éppúgy nagyon a személyre vall, mint az, mi neki a szenvedés és mi ad értelmet, örömet, célt, ami túlmutat a moston, még a súlyos bajon is. Lényeges a mai kor betegének alapélménye: a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség. Napjaink egyik legnagyobb emberi szüksége és hiánya („szűksége”) a meghallgatás és olyan jelenlét, amelyben megfogalmazható és közel engedhető az, amit megélünk. Újra önmagunkká úgy válhatunk, hogy egy kapcsolatban tekintünk rá – akár igen nehéz – élethelyzetünkre.
Nagy tisztelettel és megbecsüléssel vagyunk szakdolgozó és orvos kollégáink erőfeszítései iránt, jól gyógyítani csak együtt, team-munkában, egymásra is figyelve tudunk. Így tartható fenn az emberséges gondoskodás, amiben a mások szolgálatát vállalók egymásra is figyelnek, egymást is hordozzák.
– Említene szép, felemelő élményt vagy éppenséggel szomorú, de tanulságos példát a betegek történetei közül?
– Mindig a legutóbbi néhány találkozás van bennem, de egy-egy lelkigondozói kapcsolat képe hosszan kísér. Egyszer egy idős asszony, megköszönve a gondoskodásomat, megáldott. Egy másik betegemet heteken keresztül kísértem az intenzív osztályon, és bár szavaim valódi értéke bennem is nem egyszer kérdéssé vált, hiszen ő kómában volt, beszéltem hozzá, vagy csendben ültem mellette, imádkoztam. Beszélőképessége egy részének visszaszerzésével felidézte látogatásaimat és kifejezte: támasszá vált számára a rendszeres lelkigondozói látogatás.
Egy idős férfi a műtét utáni napokban gyakran élt át zavartságot, félelmek gyötörték. Szívesen vette, ha mellette voltam, biztonságot adott számára. Ahogy kissé jobban lett, azt is elmondta, sokszor felidézte ottlétemet a magányos percekben is, és ez megnyugvást adott neki.
Egy ragyogó arcú nénit kísértem sebészetünkön, élete utolsó napjaiban. Visszatekintve nemcsak élete élményeit osztotta meg, annál sokkal többet. Összegzést készített. S bár szenvedése, fájdalmai és testének gyöngülése egyre szűkösebbé és egyre kevésbé fontossá tette a szavakat, ünnepelt. Annak részese és eszköze lehettem, azzal ajándékozott meg, ahogy kimondta, mindent Istent követve akart tenni, és most rendben és teljesnek látja az életét.
– Az országban vannak-e másutt is példák?
– Több hajtása van – amerikai, német, holland példák alapján – Magyarországon a lelkigondozásnak. Több képzési műhely is létrejött. A képzés sehol sem nélkülözheti a szolgálat élményét, a gyakorlati tapasztalatot s az abból kiinduló reflexiót, az utólagos végiggondolást és csoportos feldolgozást. Van, ahol szerzetesi intézmény ad otthont a lelkigondozói szemléletnek. Ma már olyan állami, önkormányzati kórház is van, ahol a lelkigondozás a gyógyítás fontos részévé vált. A Váci Egyházmegye pedig a területén működő 13 kórház mindegyikében biztosít lelkigondozói jelenlétet. A lelkigondozás szakirodalma, számos fontos szakkönyv ma már magyarul is hozzáférhető.
– Személyesen ön miért csinálja, mi motiválja?
– Megtapasztaltam annak örömét és erejét, amit a személyes beszélgetés ad. Azt, ahogy észrevétlenül alakulunk a szeretetre épülő kapcsolatban, mindketten. Megosztunk valamit, ami nehéz, felismerünk közben olyasmit, amit eddig nem gondoltunk az életünkről, s gyakran így teljesebben, erősebben lépjük meg a következő lépést, hozzuk meg döntéseinket. Jó ebben partnernek lenni. Minden élet, a fejlődés és a gyógyulás valódi, élő kapcsolatainkban történik. Egyik kedvenc képem Istenes Szent Jánost ábrázolja, Feszty Masa alkotása. A betegápoló szent példakép egy betegéhez hajol. Kettejük egymásba kapaszkodó szempárja számomra a titkot sejteti meg: ahol két ember találkozik, ott a Harmadik, Isten alkotó jelenléte is felismerhető.
(-neth-, in: Hivatásunk 2013/3. pp. 12-14, Literatura Medica, Budapest)